A nő minden luxust megkapott: ajándék autót, Michelin-csillagos étteremben vacsorát, születésnapra amerikai utazást. Négy évig élt egy felsőkategóriás életet hétvégénként, miközben hétköznap a melóhelyén gürizett. Mindenki azt kérdezné, hogy ugyan mi ezzel a probléma? De mégis volt.
Tipikus kiskegyed sztori az enyém, romantika, pénz, utazás a köbön. Az alaphelyzet: nő 28, pasi 39. Nő budapesti lakos, Pasi zürichi. Nő tanul és mellette egy rendelőben húzza az igát. Pasi céget vezet. Mindketten magyarok.
28 éves voltam, túl egy nagy csalódáson, férj jobbra el. Felkúsztam a netre, elveimet félretéve hasítottam valamelyik társkereső oldalon. Jöttek a levelek, egy-két találkozás, de semmi komoly. Aztán jött egy baromi rossz helyesírású iromány, de küldője már az elején jelezte, hogy bocs sosem tanult magyarul írni, nézzem el neki.
Kiderült, hogy a pasas Zürichben él, egyedülálló, levelei alapján jó humorú expat. Gondoltam veszteni valóm nincs, valamiért jött ide Magyarországra, találkoztunk. Nem volt szép, de volt benne valami, ami megfogott. Emlékszem a pillanatra, amikor beleszerettem, egy kiállításon voltunk, és egy mondat volt, amitől úgy éreztem, hogy ő az. Talán másnap hazament. Este egy levél várt, hogy mit gondolok róla, ha kiugranék hozzá?
Az amerikai pszichótól kezdve sok minden eszembe jutott, drága barátaim sokáig szervkereskedőnek hívták. Gondoltam nincs mit veszítenem, pénz volt nálam, kinti ismerősök száma megvan, és különben sem vagyok viktimológiai eset. Pénteken elmentem hozzá, jól éreztük magunkat a hétvégén, vasárnap este haza. Aztán ez az állapot így maradt 4 éven át.
Hol ő jött - van Pesten egy lakása - hol én mentem. Kaptam tőle egy autót, mert nem viselte jól az én öreg csotrogányom, úgyhogy onnantól kezdve kinti rendszámmal hasítottam. Utazgattunk ide-oda, ilyen Michelin-csillagos étterem, olyan hotel (ezért jók a Bikák, mert szeretik kényeztetni magukat, meg a környezetüket is), születésnapomon Amerikába repültünk. Hétfőtől péntekig éltem a pesti életem, a hétvégén pedig egy egészen más dimenizóba kerültem. Nehéz volt ezt kezelni, bár mindenki azt mondaná, hogy ugyan mi ezzel a probléma? De mégis volt. Amikor elettük a fizetésem árát egy étteremben, vagy nem tudtam én meghívni mert nem engedhettem meg magamnak, vagy mindig ő küldte a repülőjegyet, amire szinte már bérletem volt. Beleláttam egy világba, ami nem volt az enyém, és még hezitáltam, hogy belépjek-e.
Sokan meggyanúsítottak, hogy a pénze miatt vagyok vele, de hozzáteszem, svájci viszonylatban nem volt dúsgazdag, csak egy felső vezető. Ő élvezte az én lázadó, olykor hippis, karakán természetem, én meg az ő polgári, jó neveltetését, az intelligenciáját és a látásmódját. Ugyanakkor pont a valóság hiányzott belőle, a mindennapok, csak a szép dolgok kerültek előtérbe. Tényleg hollywoodi volt a történet, bár néha-néha felmerült, hogy ez így azért annyira nem jó, és össze kéne költözni. Ő ide nem jött volna, én oda nem mentem volna. Totális patthelyzet. Ő gyereket akart, nekem volt már egy, és nem voltam biztos benne, hogy egy olyan papát szeretnék egy megszületőnek, aki hét közben külföldön van, és csak a hétvégén van itthon, bár biztos élveztem volna néhány hétig a kitartott nő szerepet, csak aztán attól tartok fellázadtam volna.
Más világból jöttünk, más neveltetést kaptunk, és ez volt az a pont ahol fel kellett ismernem, hogy a szerelem nem elég. Neki fontosak voltak a tárgyai, a lakása, mindig rend volt, szépen terített, csak asztalnál eszünk, ágyban szerelmeskedünk-na jó néha a zuhany alatt :), Én meg szerettem elterülni a kanapén, és olvasgatni, közben valamit rágcsálni, na mondd, ha leesett a morzsa majd feltakarítom - volt az én álláspontom. Ezek az apróságok nem tették könnyűvé a napokat, de talán az tette be nálam a kaput, amikor elutaztunk egy két hetes körutazásra Romániába. Neki az maga volt a vad-kelet, horror a köbön, ahol nincs rendes étel, néha pottyantós a wc (Duna-delta), nem fogadják el a hitelkártyát, és nem árulnak naptejet. Szegény sokat hallgatta tőlem, hogy legyen férfi, és oldja meg a dolgokat. Nem sikerült. Ő nem tudott laza fiúvá változni, én meg nem tudtam úrinővé, bár mindketten igyekeztünk. Négy év után szakítottunk. Azóta is hiányoznak a beszélgetéseink a kortárs képzőművészetekről, a gasztronómiáról vagy éppen Magyarországról.
Megtanultam, hogy két különböző kultúra (ő gyakorlatilag Svájcban szocializálódott) találkozása nem egyszerű, és hogy az ellentétek csak egy bizonyos szintig vonzzák egymást. Azóta is keresem a királyfit, de sajnos a királyfik úgy tűnik hamar elkelnek.
Utolsó kommentek